Bár már az időszámításunk előtti Kínában is megemlítenek kicsi, rövidszőrű kutyákat, nagy, kerek fejjel, melyből golyószemek düllednek ki, nyilván az olvasóban is felmerül, hogy a szőrt leszámítva ez a leírás kiválóan illik a pekingire is. Az viszont tény, hogy Krisztus után 990-ben (a Szung dinasztia ideje alatt) Taj-cung császár egy rövid, tömpe orrú ebecskét kapott ajándékba, aki a Lo-csiang-sze névre hallgatott. Ez azért fontos, mert egészen 1914-ig a mopszra hasonlító kutyákat Kínában így vagy röviden lo-sze névvel illettek.

Rövid pofájú kutyákról már időszámításunk előtt hatszáz évvel készültek feljegyzések; valószínűleg ezek lehettek a mai mopszok ősei. A Tang dinasztia korából származó írásos emlék szerint (kb. i.sz. 950) akkoriban nyolc fajtát különböztettek meg; ezek egyike volt a lo-sze. Ezeknek a kínai kutyáknak a külsejét csupán a korabeli ábrázolásokból ítélhetjük meg, amelyek azonban más keleti alkotásokhoz hasonlóan meglehetősen stilizáltan jelenítették meg a négylábúakat. A legfőbb fizikai követelmény az volt, hogy a lo-sze olyan kicsi legyen, amennyire csak lehetséges, rövid szőrrel és ruganyos bőrrel rendelkezzék. Kívánatos volt a kompakt test, a jó csontozat, a lapos arc és a szögletes állkapocs is. Sok kutya farka kurta volt, de kunkorodó vagy duplán csavart is előfordult és megengedett volt. A füleknek egy korabeli író szerint akkorának kellett lenniük, mint egy fél aszalt sárgabarack, és némileg jobban oldalt tűzöttnek, mint a pekingi és más rokon fajták esetében.

Kína az 1500-as évek végén és az 1600-as évek elején kezdett kereskedni Portugáliával, Spanyolországgal, Hollandiával és Angliával. A kereskedők ajándékba kapott kiskutyákkal tértek haza keletről. Ekkor kezdődött a mopsz típusú kutyák népszerűsége Európában. Az 1900-as években jelent meg egy könyv a kínai és japán kutyákról. A mű elsősorban Wang Hou Chun tapasztalataira alapult, aki 75 éven keresztül szolgált a kutyák mellett, és vett részt tenyésztésükben a császári palotában. Ő is a lo-sze kifejezést használta a mopsz típusú kutyákra. Szerinte a mopsz és a pekingi közötti egyetlen különbség, hogy a mopsznak mindig rövid szőre és nagyon ruganyos, nyúlékony bőre volt. A rövid szőr miatt a mopsz homlokán lévő ráncok sokkal szembetűnőbbek voltak, mint hosszúszőrű rokonáé, ezért nagyobb figyelmet is fordítottak rá. A kínaiak az olyan ráncokat szerették, amelyek a kínai írásjelekre hasonlítottak. A legjobban azt kedvelték, ha a kutya fején három ránc együtt a “herceg” szót adta ki. Sok keleti kutyán nagy mennyiségű fehér szín volt, sőt némelyikük teljesen fehér volt. Ezek a fehér és pinto típusok Európában is megjelentek az 1800-as évek végén, ám ezeket a vonalakat hagyták elveszni, mert nem tartották tiszta mopsz típusnak.

 Az első mopszok Európán belül valószínűleg Hollandiába érkeztek, a híres Dutch East India Company kereskedő cég révén. A hollandok Mopshond-nak nevezték a kutyácskákat, ahogy napjainkban is. Egy anekdota szerint Orániai Vilmos herceg (Hallgatag Vilmos, 1533–1584) életét Pompey nevű mopsza mentette meg: amikor észrevete a merénylőket, ugatásával fellármázta gazdáját. Sir Roger Williams “Action in the Low Countries” című művében, 1618-ban publikálta ezt a történetet. Az eset valamikor 1571 és 1573 között történhetett, a holland–spanyol háború alatt. A spanyolok rajtaütöttek a hollandok táborán. Orániai Vilmos mopsza, mielőtt bárki is észrevette volna a hollandok közül a támadást, felkeltette alvó gazdáját, aki így megmenekült a spanyol fogságtól. Pompey-t az egész országban hősként tisztelték. A büszke kis jószág a holland orániai uralkodóház szimbólumává vált. Az uralkodó képmása, lábainál a mopsszal, kifaragva látható Vilmos sírja felett a Delft katedrálisban. Egy századdal Vilmos herceg kalandja után dédunokája, III. Vilmos és II. Mária 1688-as angliai trónralépéséről a családi kutyák sem hiányozhattak: mindegyik narancsszínű szalagot viselt nyaka körül.

Bár sok fajta nevéhez kapcsolódik valamely hőstett a kutyatörténelemben, s közülük számtalan nyerte el hercegek és királyok csodálatát, csak nagyon keveseknek adatott meg, hogy olyan emléket állítsanak tiszteletére, mint a württenbergi herceg kis mopszának, aki állítólag 1710-ben Belgrád mellett egy török elleni csatában elveszett, de a német honba vezető hosszú úttal mit sem törődve visszatért gazdájához. A herceg szeretett kutyája halála után hatalmas sírkövet emeltetett, rávésett emlékverssel, tetején a mopszot ábrázoló kőszoborral.

A fajta egész Európában népszerűvé vált, Franciaországban Carlin néven, Spanyolországban mint Doguillo és Turquet, Olaszországban Gaganlio Camuso-nak is nevezték. A camuso egyébként a nagyon rövid pofájú kutyák általános megjelölése. Egyes vélemények szerint a Pug a latin pugnus (ököl) szóból származik, hiszen a mopsz pofája ökölbe szorított kézre hasonlít. Olaszországban 1550 táján jött létre a commedia dell’arte nevű népies színjáték, amelyben a különböző cselekményű darabokban is ugyanazon megszabott jellemtípusok szerepeltek. A majom is ilyen kötelező tartozék volt, s ezt a nehezen beszerezhető kelléket gyakran mopsz helyettesítette. Évszázadok múltán a holland mopsz-klub is a Commedia nevet vette fel. Az olasz színjáték Arlecchino nevű szereplőjének német megfelelője Harlekin, francia változata pedig a Carlin. Ez a figura egyébként, akárcsak a mopsz, fekete álarcot visel a darabokban.

Angolul a “to mope” ige annyit tesz, unatkozni. Ez viszont az életvidám mopszra nem éppen illik, talán csak olykor-olykor hatalmas világfájdalomról tanúskodó arckifejezésére utalhat rá. Inkább a holland “moppern” szó állhat közelebb az igazsághoz, mely mogorvát, bosszúst jelent, hiszen a kutya arckifejezése olykor rosszkedvűnek tűnik, bár a valóságban éppen ellenkezőleg, kifejezetten játékos, vidám állatról van szó.

Fekete mopszokról már az 1700-as évektől tudunk, William Hogarth festő révén. A művész büszke mopsztulajdonos volt, és sok festményén ábrázolta kutyáit, így kiváló ábrázolásaink vannak arról, milyen volt a mopsz típusa 250 évvel ezelőtt. Az 1800-as évek elején már kezdett egységessé válni a fajta megjelenése, a fawn, az izabella vagy a fekete szín volt gyakori. A mopszok fekete maszkja is olyan volt, mint napjainkban, sőt emiatt holland masztiffnak is hívták a fajtát, a jóval nagyobb masztiff maszkjához való hasonlatosság miatt.

Feltételezett kínai származása ellenére – sok keleti fajtához hasonlóan – a mopszért “felelős”, fajtagazda ország Nagy-Britannia. A fajta először 1861-ben szerepelt kiállításon, Angliában. Az első, 1871-es törzsköny 66 mopsz nevét tartalmazza. Nagy-Britanniában a modern mopsz fejlődése alapvetően két vonalra, a Willoughby-ra és a Morrisonra alapul. Előbbit Lord Willoughby d’Eresby tenyésztette ki, és a vonalra jellemző szín “kormos” volt, mert fawn és fekete szőrszálak egyaránt voltak a kutyák bundájában. Az árnyalat angol lenevezése “stone fawn” volt. A kutyák feje szinte teljesen fekete volt, sőt fekete nyereg is volt a hátukon. Testük viszonylag vékony volt, lábuk hosszú. A Willoughby vonal Mops és Nell nevű kutyája még sok mai mopsz törzskönyvében megtalálható. A Morrison-mopszok ezzel ellentétben szép, telt apricot színűek voltak, nagyon kevés fekete szőrszállal, és zömök testfelépítéssel. Ez a vonal inkább jellemző a mai, modern kutyákra. 1860-ban két “tiszta” mopsz érkezett Kínából Angliába: Lamb és Moss. Úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Tőlük született egy Click nevű kan, amely nagyon sokat fedezett, és segített elegyíteni a két fenti vonalat, kialakítva a modern típust. Napjaink szinte mindegyik angol és amerikai mopszot vissza lehet rá vezetni. Az angliai Pug Club 1883-ban alakult, és hamarosan a standard is megszületett. A jelenleg érvényben lévő fajtaleírás 1987-es keltezésű. Eszerint a mopsz ideális súlya 6,3-8,1 kilogramm, színe ezüst, apricot, világos fakó (fawn) vagy fekete.

Míg kezdetben a mopsz inkább férfiak kísérője volt, nagyon hamar magasrangú hölgyek pártfogásába került, az addigi kedvenc King Charles spániel legnagyobb bánatára. Körülbelül 1700-tól a mopszok leginkább mint hölgyek kedvencei tűnnek fel festményeken, s különösen a porcelánipar jelenítette meg a fajtát különösen sok formában. Egy 1993-as osztrák aukción például egy 1750 körül, meißeni porcelánból készült, 7 centis mopsz figura kikiáltási ára 4600 német márka volt. De a legkülönbözőbb használati tárgyakat is – sétapálca- és esernyő fogantyúja, dobozok, parfümös üvegek – mopsz motívumokkal díszítették. Mindez jól tükrözi a fajta hatalmas népszerűségét, melyet valószínűleg nem küllemének, hanem sokkal inkább lenyűgöző jellemének köszönhetett.

Európában évszázadokon keresztül kedveltek és keresettek voltak. Sajnos nem a fajta előnyére, hiszen a más fajtákkal való keresztezés és a félreértett "jó tartás" miatt a mopszok már csak mint buta, kövér és falánk kutyák szerepeltek a köztudatban, sőt még Brehm is azt mondta róluk, a világ semmit sem veszítene, ha a mopszok eltűnnének belőle. Összefoglaló kötetében – "kis Brehm" – így ír: "a buldog harapós és zsarnok természetű s nem mondható értelmesnek. Még tehetségtelenebb a mopsz (fitosorrú kutya.)"

Az idő szerencsére bebizonyította, hogy a szeretetreméltó kis mopsz nem szolgált rá a nagy természettudós elítélő véleményére. Lelkiismeretes tenyésztők, főleg angolok, célzott vérfrissítéssel "újraélesztették" a fajtát, s az lassan kezdte visszanyerni közkedveltségét. Tisztán megtartott vérvonalak mellé Kínából is hoztak példányokat, Németországban még rövidszőrű pinschert is vittek a mopsz-tenyésztésbe, majd a különböző országokban történt ilyen-olyan keresztezések után lassan megindult a fajta egyöntetűbbé tétele. Megszületett az angol (1881) és a német (1867) nyelvű standard is, majd végül a hivatalos, az FCI által elfogadott fajtaleírás is.

A mopszot lenyűgöző jelleme kiváló családi kutyává teszi. Tartható egyedül és családban egyaránt, de más kutyákkal és gyerekekkel is. Egy mopsz-kennelbe belépve éktelen csaholás fogadja az érkezőt, mely a beavatatlan idegent talán még el is bizonytalanítja, hiszen nem tudhatja: a következő pillanatban boldogan ugrálja körül egy falka lelkes és barátságos állat, a vendég simogató kezéért tülekedve. Intelligenciájának köszönhetően kiváló családtag válik a mopszból. Alapvetően szívesen engedelmeskedik, hiszen minden másnál jobban kerüli gazdája rosszallását és nemtetszését. De csak józan, belátható parancsoknak engedelmeskedik, így néha makacssággal vádolják.

Méretének köszönhetően kis lakásban is tartható, de ez nem jelent egyúttal kis mozgásigényt is. Nem öleb, s aki látott már mopszot póráz nélkül játszani és ugrálni, annak ezt nem is kell magyarázni. Mint minden más kiskutyának, neki is szüksége van mindennapi mozgásadagjára. És ha ezt megkapja, s emelett egészségesen táplálják, hosszú évekig jókedvű, játékos társra találunk benne..

Zömök testalkata erős megjelenést kölcsönöz neki. Homlokán jellegzetesen ráncolódik a bőr, orra nyomott és lapos. Szemei nagyok, kör alakúak és dülledtek, színe nagyon sötét. Meglepően félénk tekintete van, és az mondják róla, hogy ezzel el is éri amit akar.. Főképp, ha finom falatokról van szó. De nem szabad mindig engedni neki, mert hízásra fogékony fajta. Fülei is akárcsak a pofija fekete színű, hátulról előrehanyatlik. Nyaka aránylag rövid, és vastag. A háta erős, és feszes, nem hosszú és nem rövid. Mellső lába egyenes és erős, hátsó lábai izmosak. A farka dugóhúzóként kunkorodik.